Hat
TIZEDIK ÜLÉS
Október 17.
Az utolsó ülés óta eltelt idő: 24 óra
További fejlődés és a feszültség egyenletes csökkenése, anélkül, hogy változás állna be a kapcsolatunkban.
A páciens már az ülés kezdetétől izgatott volt és szokatlanul bőbeszédű. Valami nagyon felcsigázta, és alig várta, hogy elmondhassa nekem
– mégis az ülés végéig várt vele. Most már tisztában vagyok vele, hogy hallani akarta a véleményemet a regressziókról, mielőtt megosztotta volna velem a felfedezését. A légkör némiképp feszült maradt.
A viselkedése feltűnően megváltozott, amint elhelyezkedett a székében. Miután felvette ugyanazt a testtartást, amiben én ültem – ami mostanra már önkéntelen reflexszé vált nála –, lényegesen nyugodtabbá vált. Mozdulataink és gesztusaink, amelyek beszélgetésünk ritmusát tükrözték, röviddel ezután szinkronizálódni kezdtek. Ugyanakkor a testtartás harmonizációja kevésbé szembeötlő, mint a kölcsönös utánzás, ami arra utal, hogy időnként tudatosan imitálja a gesztusaimat.
A páciensre gyakorolt hatásom az utóbbi időben jelentősen nőtt, ám a terapeuta sohasem vonhatja ki magát teljesen a terápiás alany problémáinak hatása alól. Nyugtalanság és rossz előérzet fogott el a továbbiakkal kapcsolatban.
C. Fő csapásirányok és terápiás beavatkozások
Azzal kezdtem, hogy gratuláltam a páciensnek az elmúlt héten nyújtott remek teljesítményhez hipnotikus alanyként, és elmondtam, hogy még soha, senkivel nem volt ilyen sikeres, és nem hozott ennyire izgalmas eredményeket a regressziós terápia. Türelmetlenül közölte, hogy majd akkor találja érdekesnek az eredményeket, ha már tudja, mit jelentenek. Tömören összefoglaltam neki a lélekvándorlás elméletét; vagyis, hogy miután a lélek elhagyja a testet, egy másik testben születik újjá, valamint hogy az új életben a személyisége, a körülményei és a státusza függ az előző életekben nyújtott teljesítményétől. A hit a Karmában néha hasznos terápiás segédeszköz lehet, ám ebben az esetben gondosan tartózkodtam bármilyen „újjászületésre” tett utalástól; csak annyit említettem, hogy az előző életek létének elfogadása nem elengedhetetlen feltétele a sikeres regressziós terápiának. Ezúttal főleg azért hoztam fel a témát, hogy enyhítsem a páciens aggodalmát, miszerint vallásos tanokat akarok ráerőltetni. A reinkarnációval kapcsolatos előítéletei most az eddigieknél kevésbé markánsak.
Megegyeztünk, hogy az alábbi kérdésekre kell választ találnunk: a) Miért pont ez a hat élet? b) Mi a közös bennük? c) Hogy viszonyulnak a páciens jelenlegi nehézségeihez?
a) A hat esetből ötben – mivel Begley további sorsa még mindig ismeretlen – az inkarnációk élete tragikus véget ér, erőszakos körülmények között. Kifejtettem: minthogy a saját életünkből azokra az eseményekre emlékszünk legélesebben, amelyek a legerősebb érzelmi behatással jártak, ugyanez az elv az előző életekre is érvényes lehet.
b) Első ránézésre nem sok. Csupán néhány inkonzisztens, mérsékelten érdekes motívum. Mind a hat karaktert „keresőként” lehetne leírni: mindegyikük valamiféle spirituális utazásra indult. Akár Thorfinn kísérlete, hogy a természetbe visszatérve visszanyerje az elveszett ártatlanságot; akár Cabet kutatása a metafizikus alkímia „igaz aranya” után; de még Fawcett fejvesztett bolyongása is, hogy választ találjon egy ősi rejtvényre – valamennyien mélyen elkötelezettek az elérhetetlen hajszolása mellett. Talán közös vonás a „hatok” között valójában az, hogy valamennyien Grál-szerű célokat tűztek ki maguk elé, ezáltal eredendően kudarcra ítélve magukat.
Be kellett ismernem, hogy az életek sorozatában nem látom karmikus fejlődés jeleit.
c) Felvetettem a páciensnek, hogy a saját életével való kapcsolat lehet diákéveinek frusztrált idealizmusa (ld. második ülés). Gúnyosan reagált.
A páciens – várakozásaimnak megfelelően – csalódottnak tűnt a fenti megállapítások hallatán. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy mindez releváns információ, ő „felszínesnek” és „irrelevánsnak” találta. Emlékeztettem, hogy az álláspontom csak a jelenlegi tudásunkra reflektál, és kizárólag az ő kérésére hozakodtam elő vele; ebben a szakaszban még túl korai megoldásokról beszélni.
A páciens ezután papírokat húzott elő a zsebéből, mélyeket szó nélkül átnyújtott. Egy barnássárga okirat, csatolva pedig egy hivatalos papírra nyomtatott levél. Az okiratot – fejléce szerint „180-as számú formanyomtatvány: katonai nyilvántartásra vonatkozó kérelem” – Print Begley nevére töltötték ki. A levelet, amely hitelesnek tűnik, lefénymásoltam, mielőtt visszaadtam volna a páciensnek:
Katonai Nyilvántartási Központ (Közigazgatási Intézet)
9700 Page Boulevard St. Louis, Missouri 63132
1981. október 13.
Tisztelt Mr. Gregory!
Az elmúlt 75 évre visszamenő, a hadsereg személyi állományára vonatkozó dokumentumokat a hadsereg az 1966-os, közérdekű adatok kezelését szabályozó törvény által meghatározott korlátozások mellett kezeli. A nyilvántartások magánjellegű betekintésre nem adhatók ki, azokról másolat nem készülhet, ugyanakkor az általuk kezelt információ megfelelő feltételek mellett közreadható.
Általánosságban elmondható, hogy a hivatalos szervektől érkező adatkérésen felül kizárólag a veteránok közvetlen családtagjainak szolgáltatunk információt. Olyan esetekben azonban, amikor jogos igény merül fel az azonosításra, többnyire kivételt teszünk.
Szolgálati kartotékja alapján Print Begley tizedes a 7. hadsereg 15. gyalogezredének „C” századában szolgált 1945. február 2. és július 25. között. Begley 201-es aktájában nincs nyoma büntetőjogi eljárásnak. Ahogy Ön is említi, 1945. április 23-án letartóztatták, és vád alá helyezték egy német civil, bizonyos Effie Gastler meggyilkolásáért. Rövidesen azonban feltétel nélkül szabadlábra helyezték, miután a nyomozás során kiderült, hogy az áldozat már negyvennyolc órája halott volt, amikor Begley tizedes rátalált. A lány anyja, aki szakácsként dolgozott a Palmenhofban, a hivatalos szerveknek elmondta, hogy lányát a Nürnberg eleste előtti éjszakán két SS-tiszt megkínozta és meggyilkolta, mivel tévesen azt feltételezték, hogy a kislány zsidó.
Begley-t hetekig orvosi megfigyelés alatt tartották harctéri kimerültség gyanújával, majd visszaküldték az egységéhez. A háború után jelentkezett a légierőhöz, hogy bekapcsolódjon a pilótaképzésbe, ám a bizottság döntése alapján alkalmatlannak találták.
Születés helye és ideje: Indián Ridge, Kentucky, 1925. május 5. Apja és anyja neve: Preston és Ida Begley. Családi állapota: nőtlen. Arra vonatkozó információért, hogy jelenleg is életben van-e, javaslom, hogy írjon a Washington Nemzeti Adatkezelési Központnak Suitlandbe, Marylandbe, és folyamodjon a társadalombiztosítási számáért.
Remélem, segítségére lehettem.
Üdvözlettel, Deborah B. Johnstone őrmester
Miután a fentieket elolvastam, megdicsértem a pácienst szorgalmas kutatómunkájáért. Amikor rájött, hogy mást már nem fogok hozzáfűzni, megkérdezte, szerintem ez a levél bizonyíték-e az előző életére. Nemmel feleltem. Aztán megkérdezte, mit gondolok: vajon Begley életben van-e még? Bármi lehetséges – mondtam –, de nem hiszem. A páciens nevetett, és azt mondta: ezt örömmel hallja, hiszen ha Begley még mindig életben lenne, akkor ki volna ő?
D. Lehetséges, de visszatartott interpretációk
A meggyilkolt lány felbukkanása Begley történetében (negyedik ülés) rendkívül lényeges momentum. Begley vallomása, hogy ő – vagy valaki más – egy gyalogsági ásóval verte agyon a lányt, nyilvánvalóan egybevág a Missyre irányuló gyilkos támadással a Fülöp-szigeteken. Habár – mint kiderült – Begley valójában nem ölte meg a lányt, épp úgy, ahogy végül Fawcett sem tudta rávenni magát, hogy megölje a kutyáit, mindkét történetre úgy kell tekintenem, mint a páciens tudatalatti próbálkozásaira, hogy szabaduljon a felelősségtől a bűntett kapcsán, amit még gyermekkorában követett el.
Ma elmondta, hogy jobban érzi magát, mert már nem „emészti a bűntudat”. Amikor megkérdeztem, miért nem, titokzatosan azt felelte: most már tudja, hogy nem egyedül cselekedett. Ezt úgy érti – faggattam –, hogy a „többi élete” is részt vállalt belőle? „Valahogy úgy” – bólintott.
Kimondottan elégedettnek tűnt ezzel a magyarázattal. Amikor világossá tettem számára, hogy még mindig nem értem pontosan, mire gondol, csak vállat vont, és kibámult az ablakon, mintha érdektelen lenne számára, hogy értem-e vagy sem.
Ha a páciens „többi élete” a hipnózis kihívására adott, fantáziadús reakcióként jellemezhető, akkor sajnos minden jel kezdődő tudathasadásra utal.
E. Az ülés eredménye
Az ülés végén a páciens bejelentette, hogy ezen a héten már nem találkozunk többet, mert Kentuckyba utazik, hogy megpróbáljon minél többet kideríteni Begley-ről. „Vagy így, vagy úgy, de bizonyítékot akarok” – mondta eltökélten. Szerettem volna figyelmeztetni, hogy talán túlságosan szó szerint értelmezi mindazt, amit kiderítettünk; lebeszélni egy olyan útról, ami nem kecsegtet valós eredményekkel, de ezen a ponton a reakcióm éppen ellenkező hatást váltott volna ki. Ehelyett csak sok szerencsét kívántam neki. Hűvösen reagált: kifejtette, hogy úgy érzi, a mai ülés során eltávolodtunk egymástól; hogy már nem vagyunk annyira „egymásra hangolva”, mint azelőtt. Tény, hogy ekkor tartózkodónak és megközelíthetetlennek tűnt. Sem tudatosan, sem reflexszemen nem próbálta már utánozni a mozdulataimat. Amikor távozott, az a határozott benyomásom támadt, hogy a terápiás szünetet véglegesnek szánja.
F. Utólagos megjegyzések
Nem tudom pontosan értelmezni ezt a hirtelen visszafejlődést a páciens viselkedésében. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a paranoiája megállíthatatlanul súlyosbodik, és olyannyira felerősödött, hogy már nem tudom kontrollálni.
A páciens jól felismerhető hajlammal bír, hogy kivonuljon kapcsolatokból, és így alapozza meg az önmagára utaltság pozícióját – ebben a védekező mechanizmusban mutatkozik némi baljós jelleg. A páciens menekülése arra utal, hogy a teljes függetlenség fantáziája csakis a valóságtól – vagyis a feleségétől, a családjától, a barátaitól, a munkájától és most tőlem való totális elszakadás árán valósítható meg.